Erdélyben jártunk

Május harmadikán hajnali négykor az Európa Kollégium lakói kirándulni indultak. A folyosók hangosak voltak a gördülő kofferek ropogásától, a szem alatti karikák és a fáradtság okozta ráncok pedig tompították mindezt. Az emeletes buszban kényelmesen elhelyezkedett társaság reggel hét órakor ért a zsombolyai határátkelőhöz. Akkor még csend és nyugalom hatotta át a járművet. Az első megállónk a „magas Déva vára” volt, ahol kinyújtóztathattunk elgémberedett végtagjainkat. A Billa áruház atmoszférája sokunkban mély nyomott hagyott, úgy is fogalmazhatnék, hogy visszatérő motívumként szerepelt az utunk során.

A következő megálló Nagyszeben volt, ahol egy hosszabb séta alkalmával megismerhettük a város nevezetesebb pontjait. A csapat egy kis része pedig utcazenélésre adta a fejét, hangjuk átjárta Nagyszeben központját, majd továbbgurultunk egészen Sellenberkig, ahol a Drakula szállóban pihentünk meg, és a vacsorát követően reggelig szórakoztattuk a vendéglátóinkat és egymást. A nótás kedvű társaság a nehézkes ébredés után néhány órával már Segesvár utcáit róhatta. A bájos épületek, a vár, a kilátás szépen lassan kezdte a síksághoz szokott társaság mentalitását átformálni. Tudat alatt, mélyen, csendben.

A napi program részeként megkoszorúztuk Petőfi Sándor emlékművét is, majd következett Parajd és a sóbánya. Mély nyomott hagyott mindenkiben, úgy hiszem. Az oda vezető út is kalandosan zajlott, a bóklászás a bányában, az új utak felfedezése, a sejtelmes megvilágítás és az illat, ami átjárt minket, örök emlék marad. Felérkezvén a felszínre mindenki bevásárolt sóból készült termékekből, és már indultunk is a Medve-tó felé. Nagy reményeket fűztem hozzá fotós szemmel nézve, de csalódnom kellett. Érdemes madártávlatból szemlélni a tavat, nagyobb élményt nyújthat.

A sok kisebb megálló után, megérkeztünk Korondra, ahol két estét töltöttünk. (A korondi szálláshelyünk már Székelyföldhöz tartozott.) Mindenki lelkének jót tett az ismerős ízvilág és a mennyiség, amivel vendéglátóink vártak minket. A kiadós vacsora után a helybeli fiatalok néptáncoktatást tartottak, ami táncházba torkollott.

Azt hiszem mindannyian egyezünk abban, hogy az utunk legmegterhelőbb momentumai nem a folytonos utazás, a temérdek lépcsőfok, a hegyre fel, hegyről le kalandok voltak, hanem a reggeli ébredések, azonban harciasan küzdött mindenki, így időben fel is kerekedhettünk a harmadik napon is – most Gyergyószentmiklós felé. Megálltunk a Pongrác tetőn, az elénk táruló látvány beleégett a tudatunkba, a több száz elkészített fotó utána következett a Békás szoroson át vezető séta. Számomra az egyik legszebb élményt jelentette. A három kilométeres séta közben el is áztunk, a nap is sütött ránk, de senkit sem foglalkoztatott az időjárás zordsága. Ekkor már magunk mögött hagytuk lélekben Vajdaságot, a hétköznapokat, a problémákat és csak haladtunk a hegyi patak mellett, felénk tornyosultak a hegyek, a növényzet kápráztató volt, a levegőből pedig ,,dunsztolnunk” kellett volna az ínségesebb időkre. Hihetetlen egy varázslat volt.

Még fel sem ocsúdva belőle már a Gyilkos tónál találtuk magunkat. Az elfogyasztott lángosok és miccsek után volt aki levetkőzte gátlásait és lábbelijét és megtapasztalhatta mennyire is hideg a tó vize, amíg a többiek beérték a látvánnyal és a kényelmes emésztéssel. Az aznapi székely útvezetőnk Kovács Sanyi bácsi búcsúbeszéde mindenkit megrendített. Leírhatatlan és libabőrt kreáló volt a kihangosított hangja. Átjárta a buszt, a lelkünket. Miután továbbállt, még sokáig megmaradt a jókívánságai okozta harmónia a levegőben. Következő állomásunk Csíksomlyó volt, és a Makovecz Imre tervei alapján épült Millenniumi Templom. Utunk során számos monumentális templomot láthattunk, azonban ez lebilincselő volt.

A negyedik napon az úti célunk Torockó volt. Az út Marosvásárhelyen át vezetett. Megtekintettük a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetemet, ahol dr. Pópa-Müller Izolda vezetett bennünket, sőt, még virágokat is vásárolhattunk. Róhattuk Kolozsvár utcáit is, és pihenhettünk a vidám, esztétikus kávézóiban, Mátyás király látványos szobrát is megcsodálhattuk.

A Torockóiak a lelkes társaságot csomborral ízesített töltött káposztával, házi tejföllel és verett kenyérrel várták, de a házi pálinka is a menühöz tartozott. A Székelykő tövében elterülő falu megmelengette szívünket. Az utolsó, ötödik napon útba ejtettük Nagyenyedet, Gyulafehérvárt, Aradon megkoszorúztuk az aradi tizenhárom vértanú emlékművét, majd Újvidék felé vettük az irányt.

Temérdek helyszínt érintve, több száz kilométert megtéve jártuk be az előre tervezett útvonalat. Kimerültünk, de nem fáradtunk bele. A főbb helyszínek mellett még sok-sok emléket gyűjtöttünk, forrásoknál, a buszból kitekintve, vicceken nevetve, némán zenét hallgatva, Tiltott Sört kóstolgatva, csillogó szempárokba bújva váltunk eggyé. Egy közösséggé, egy családdá.

Most, így pár nap elteltével, már itthon, még mindig libabőrös kézzel és mosollyal tudok visszagondolni erre az útra. Az Európa Kollégium hihetetlen élménnyel ajándékozott meg minket. Örökre belénk égett és erőt adott. Haza hoztuk magunkban Erdélyt, Romániát. Haza hozhattuk. KÖSZÖNJÜK SZÉPEN!!!

Maletaški Krisztina

Fotók: Kasza Csongor

Share on FacebookTweet about this on TwitterShare on Google+