Földtömte szájuk némán kiált időtlen esküt (VIDEÓ)
„Több jut egynek, másnak kevesebb
nincs még szabadság éget még a seb.” (Heltai Jenő: Szabadság)
Az Európa Kollégium kollégistái az újvidéki Bölcsészettudományi karon numinózus színművészeti produkcióval tisztelegtek az ötvenhatos hősök emléke előtt. A színdarab nem pusztán a történések felvillantása. Retrospektíve tekint a múltra, s ezzel kicsit belátást enged abba, mit is jelent ötvenhat hatvan év távlatából.
Az előadás cseppet sem mondható átlagosnak. Szövegkönyvét Patyerek Réka fogalmazta, valamint ő is rendezte a darabot. A Színmű formahűen jeleníti meg a progromok világát, mellyel nem pusztán reprezentál, figyelmeztet is, a szabadság, mint társadalmi kérdés, nem állandó kategória.
A színdarab négy egymással szorosan összefüggő felvonásra épül. A darab kezdetét a szovjet Úton induló nyitja, mely lassú csendes, nehézkés ütemeivel hűn képzi le az ötvenes évek Magyarországának lassan hömpölygő ólmos atmoszféráját. Már a darab elején megtörténik a filozófiai középpont felállítása. A filozófiai középpont ebben az esetben viszonyítási középpont, mely a megértéshorizont artikulációs faktoraként nyer értelmet. „Mi volt ezerkilencszázötvenhat barátom” kérdésfeltevés nem pusztán retorikai alakzat. A kérdés egy lehetséges válasz megadásának fundamentuma. Visszajáró kérdés- mi volt ezerkilencszázötvenhat –nem pusztán a művi retorika terméke. A mű mint válaszadás, visszatekintés, összegzés értelmeződik, melynek vezérfonalát a kezdeti kérdésfelvetés határozza meg.
További érdekességet képez az első felvonás szlogenáradata, mely ideológiailag túlterheli a szövegrészletet, ám másrészt e kultúrtörténeti felvillantások sorozata – mint a Nagy Imrét a kormányba, Rákosit a Dunába, vagy akár a Vesszen az önkény, éljen a törvény- hűen reprezentálja a korhangulatot.
Már a második felvonás elején kitűnik a tér kettős tagoltsága, mely kezdetben pártfunkcionáriusokra s forradalmárokra majd foglyokra s foglárokra, s végül élőkre és holtakra tagolja a színteret. A halál motívuma már a harmadik felvonástól érzékelhetővé válik.
A fent említett fogoly-foglár viszonylat megjelenésével már a darab kezdetén elindul az ellenségformálás aktusa. Az ellenség pusztán mint „nonfigurális jelenlét” fogalmazódik meg. S a darabban konceptualizálódó kommunista hatalom mint totális egység háttérben marad, s pusztán néhány szállal kötődik az eseményekhez. A mű eseményszerkezetét e fentebb felvázolt két pont közti folytonos artikulációs folyamat jellemzi. Tehát érzékelhető, e belső metamorfózis létrehozza a kezdeti stádium mintegy negatívját mely eloldja magától az ólomsúlyú realitás láncait. Ez természetesen nem az jelenti, hogy forradalmárok tömegének kivégzése boldog happy enddel végződik. A vértanúság mint motívum vélem, ebben az esetben túlmutat a pusztán politikai mártíriumon s egy misztikus arcél felvillantásával kiterjeszti az értelmezési lehetőségek skáláját. A szereplők szemeit egy vörös kendővel átkötik a zárómonológjaik után, s statikus (álló, fekvő helyzetbe állítják). E halált ábrázoló aktus volta cseppet sem irreverzibilis, hiszen miután lekerülnek a kendők továbbra is folytatódnak a monológok, párbeszédek.
Fontos továbbá a vörös szín alkalmazása, s folytonos kihangsúlyozása, hiszen vörös a szemkendő is és vörös a lepel is mivel a darab végén letakarják a holtakat. A vörös szín szimbolikájában itt megjelenítheti a vér motívumát, tehát az utolsó felvonás végén a mártíromság szimbolikus megjelenítésével fokozza a darab drámai hatását.
A mű végén, kissé talán ironikusan fogalmazva a darab rászakad a közönségre. Az egyetlen élve maradt színész-forradalmár szembefordul a nézőtérrel, s hat évtized távlatából felteszi a kissé talán feszélyező, kényelmetlen kérdést, eljött e az áhított szabadság. Vagy te is csak szolga vagy? Láncszem egy ódon gépezetben, ki hajtja előre szép új századunk monoton ritmusát?
