Akiknél a nap párosan kel fel

Torockói élményekre épülő vajdasági jövő: ez a fiatal Szedlár házaspár története

Egy jóvágású fiatalember szalad a fogadásomra: szélesre tárja előttem a temerini családi ház kapuját. Kisvártatva már azzal lep meg, hogy lesegíti rólam a kabátot. Közben párja papucsot helyez a lábam elé, és a gondosan berendezett nappaliba hívogat. Az asztalon vendégváró falatok és poharak jelzik, hogy már vártak rám. Olyan jólesik egy kis figyelmesség a fárasztó nap végén… – állapítom meg magamban, miközben a szemközti falra függesztett fotókra téved a tekintetem. Diana és Erich közös pillanatképei sorakoznak egymás mellett: köztük van az a szerencsés nap lenyomata is, amikor Szedlár házaspárrá nyilvánították őket.

Diana észreveszi érdeklődésemet, és sugárzó arccal fordul az emlékek felé.

– A mi életünket az Európa Kollégium határozta meg… – fűzi hozzá merengve. – A kollégium nélkül nagyon kicsi lett volna az esélye, hogy találkozzunk. Teljesen különböző körökből származunk: én Adán éltem, a gimnáziumot Zentán fejeztem be, Erich pedig Topolya környékén mozgott.

– Pobedai vagyok, ami objektíven nézve is a legszebb kis falu a községben – folytatja huncutul Erich, leginkább saját objektivitásán ironizálva:

– Topolyán végeztem el az általános iskolát és a gimnáziumot is, majd ezt követően az Újvidéki Egyetem Jogtudományi Karán szereztem diplomát. Diana viszont a Műszaki Tudományok Karán szerzett grafikai mérnöki oklevelet.

– Sokszor halljuk azt, hogy az észak-bácskai településekről érkező fiatalok nehezebben találják fel magukat Újvidéken… – csatlakozok a gondolatmenethez.

– Számomra talán az első év volt az, amit nehezebbnek mondhatnék – folytatja Erich. – Új közösség, új emberek vettek körül és tulajdonképpen akkor tanultam meg tanulni. A következő lépcsőfokot harmadéven kellett megugrani. Mindenki tudja, hogy a jogi karon ez az év a csúcs, amelyre fel kell kapaszkodni. Nagyobb nehézségekre viszont nem emlékszem.

– Számomra sem volt nehéz – erősíti meg párját Diana. – Viszonylag jól beszéltem a szerb nyelvet is, úgyhogy ez sem okozott különösebb gondot. Kezdettől fogva a Magyar Nemzeti Tanács ösztöndíjasa voltam, később pedig a mesterképzésen Várady-ösztöndíjat is kaptam. Pénzügyileg tehát biztosított volt minden ahhoz, hogy sikeresen végezzem a tanulmányaimat. Amerikába is kijutottam a Work&Travel program keretében, és később az Erasmus+ cserediákprogramban is részt vettem Budapesten. Ezek olyan élettapasztalatok voltak, amelyeket mindenkinek merek ajánlani. Közben a kollégium is megnyílt, ami hatalmas könnyítést jelentett ahhoz képest, amikor lakást kellett bérelni. Szerintem egyáltalán nem éri meg külföldben gondolkodni, hisz egy vajdasági magyar fiatal olyan támogatásokat tud kapni, amelyekkel a szülők költségei a minimálisra csökkenhetnek – érvel határozottan Diana.

AZ ELSŐ NAPSUGARAK

A fiatalok elmondják, hogy bár Újvidéken jártak mindketten egyetemre, az első három év alatt mégsem keresztezték útjaik egymást. 2015-ben azonban megnyílt az Európa Kollégium, és első nemzedékként beköltözhettek a vajdasági magyar értelmiségi fiatalok fellegvárába. Negyedévesként léptek be először a gyönyörű épület méretes kapuján – meséli Diana.

– Én szeptembertől már kollégista voltam, Erich pedig pár hónap után érkezett. Ott mindenki mindenkit ismert, együtt csináltunk szinte mindent. Így a tanulás is könnyebben ment, mert minden feltétel adott volt hozzá, de emellett a szabadidőt is maximálisan ki tudtuk használni.

– A kollégiumban nagyon sok lehetőségünk volt: sport, konferenciák, szakkörök és számtalan más olyan program, ami egy jó közösséget éltet – folytatja a fiatal jogász. – Valóban élvezhettük az életet: életre szóló barátságok születtek és számtalan maradandó élményben volt részünk. Számunkra persze az volt a legfontosabb, hogy egymásra találtunk.

– Nagyon hálásak vagyunk a kolesznak azért, hogy találkozhattunk… – erősíti meg Diana.

– Így van. Ha belegondolok, akkor hat évvel ezelőtt tulajdonképpen még nem is ismertük egymást. Ma pedig már házasok vagyunk és olyan érzésem van, mintha évtizedek óta együtt lennénk – mondja Erich, miközben szeretettel nézi fiatal feleségét.

Összekapcsolódó tekintetük oly erős, hogy már-már harmadik keréknek érzem magam. Kíváncsi vagyok, hogy vajon melyik volt az a pillanat, amikor először érezték, hogy nekik együtt kell lenniük.

– Klisé ide vagy oda, az első pillanattól kezdve tudtam, hogy nekem ez a lány kell – vágja rá a kérdésre Erich, és már meséli is a történetet: – Az első szobatársam adai volt. Vele mentem ki aznap az udvarra. A pálya felé tartottunk, amikor jelezte, hogy mindjárt meglátom Ada legszebb lányát. És tényleg. Bár nem ismerek minden adai lányt, de a kollégium legszebb lánya biztos Diana volt. Sokáig harcoltam is, mire enyém lett. De megérte.

– Valóban sokáig kéretted magad? – érdeklődöm a jókedv közepette.

– Háááát… Igen. Tulajdonképpen számomra is nyilvánvaló volt a kezdetektől, hogy Erich a nagy Ő. De el kellett, hogy teljen az az idő, ami alatt megismerhettem az igazi énjét. Aztán jött a romániai utazásunk, amit szintén a kollégiumnak köszönhetünk. A jutalomkirándulást az összegyűjtött pontokért kaptuk. Erich az 56-os forradalom hatvanadik évfordulójára készített színdarab előkészületeiben vett részt jogi tanácsadóként, amiért nagyon sok pontot kapott. Focizott is a kollégium csapatában, én pedig a kézilabda-szakkört vezettem, kézműveskedtem, tagja voltam a fotós szakkörnek, de a közéleti esteken való részvételért is elég sok pontot gyűjtöttem. Így mindkettőnknek összejött. Ez volt az első közös utazásunk, és örökre a lelkünkbe vésődött: Erdély egyébként is csodálatos, számunkra pedig az tette fennköltté, hogy a szépségeit együtt tudtuk felfedezni. Korond, Torockó, Kolozsvár… – sorolták egymás tekintetébe fogódzva a fiatalok az emlékezetes helyszíneket.

– Volt-e egy olyan nagy pillanat, ami úgy… hogy is mondjam… örökké megmarad? – próbálkozok rámutatni az élet kis ajándékaira, amelybe a párok a nehéz időszakokban is belekapaszkodhatnak. Nem kell kifejtenem a kérdést, Erich közbeszól:

– Volt. Hol is megy fel kétszer a nap? – kérdezi Dianát. Megegyeznek, hogy Torockón.

– Október vége felé a hegyekben már kimondhatatlanul hideg volt. Vártuk a szálláshely melegét, ám a szobában sem volt fűtés. Diana azonnal bevackolt a hatalmas dunnyha alá. Hozzábújtam. És a nap felkelt: szempillantás alatt felmelegedtünk.

– Azért nem csak a dunyha volt csodálatos Torockón – szabadkozik pirulva Diana. – A szoba és az egész falu is varázslatlatos hangulatot árasztott.

HAJNALHASADÁS

Diana szerint az Európa Kollégiumban eltöltött évek minden szempontból meghatározták életük alakulását. Erich megerősíti, hogy a találkozásuk mellett olyan fontos szakmai alapot is nyújtott, amelynek elsajátítására egyébként nem lett volna lehetősége.

– Csak később tudatosult bennem, hogy mennyit jelentettek a kollégium szakköreiben való részvételek. Jó példa erre az említett színdarab készítése, a munkafolyamat konzultánsaként ugyanis kénytelen voltam megismerni a magyar jogi terminológiát is. Gyakorló jogászként tudatosult bennem, hogy mekkora előnyt jelent ez számomra. A Vajdasági Magyar Jogászegylet tagjaként ugyanis konferenciákat, rendezvényeket és nyári egyetemeket is szervezek.

– Rendszeresen feltűntök a magyar közösségi életben: a közösségi oldalatokon sok fotót látok táborozásokról, képzésekről, találkozókról…

– A lehetőségeket ki kell használni – folytatja a gondolatmenetemet Diana. – Fontosnak tartom, hogy részt vegyünk a közösségi eseményeken: személy szerint így ismertem meg Erdődi Edvinát is, aki a Magyar Szó igazgatóhelyetteseként állást ajánlott. Óriási dolog volt, hogy a járványhelyzet közepette kaptam lehetőséget. Előtte ugyanis megbízatásokra dolgoztam: a mesterképzés folyamán is vállaltam már egy-egy munkát, később pedig cégek megrendelésére készítettem illusztrációkat, plakátokat, terveket. Rengeteget kutattam biztosabb munka után, a járvány terjedésével viszont egyre kilátástalanabbnak tűnt a törekvésem. Nagyon hálás vagyok, hogy a Magyar Szó erre rácáfolt. Pár hónapja dolgozom, de már most úgy érzem, hogy megtaláltam magam. Olyan emberek mellett vagyok, akiktől tanulni lehet, motiválnak, és azzal tudok foglalkozni, amit szeretek. Koordinálom a Szép Vajdaság fotópályázatot, tervezem a könyvvásár plakátját, és különböző reklámcsíkokat készítek. A kreativitás mellett dinamikus is, mert szervezést feltételez. Úgy érzem, hogy ez sokkal inkább rám szabott munka, mintha csak tervezni kellene. Most nagyon jó helyen vagyok.

– Úgy örültem, amikor Diana ezt először kimondta. Beigazolódott a meggyőződésem, hogy közösségünk minden törekvő fiatalnak ad lehetőséget – erősíti meg Erich, aki az Európa Kollégium jóvoltából kapott állást a Tartományi Kormányban. – Épp egy újvidéki ügyvédnél gyakornokoskodtam, amikor a volt nevelőtanárom felhívott az ajánlattal: kétnyelvű jogászt kerestek. Izgatottan érkeztem a megbeszélésre, de nagyon sokat jelentett, hogy az akkori titkár, az altitkár és a kisebbségi osztály vezetője is magyarok voltak. Mindenben támogattak, így kisvártatva eloszlottak a kételyeim. 2019 februárjától az oktatási titkárság munkatársa vagyok, és a kezdetektől a közigazgatási osztályon dolgozom.

– Meséljük már el, hogy mivel is foglalkoznak a fiataljaink abban a nagy fehér épületben Újvidéken? – érdekelne ugyanis, hogyan tölti el egy tisztviselő a munkanapját.

– Általában 15 perccel a munkaidő kezdete előtt érkezem, megiszom a reggeli kávét, belenézek a Magyar Szó aznapi számába, és nyolc körül belevágok a napi feladataimba. Jelenleg az intézményvezetői tanúsítvány megszerzéséhez szükséges vizsga teljesítésével foglalkozom az oktatói-nevelői intézmények vezetői számára.

– No, akkor most ezt magyarul is kérem, légy szíves! – figyelmeztetem gyarló közemberi mivoltomra a fiatal jogászt.

– Minden óvoda és iskola igazgatójának rendelkeznie kell tanúsítvánnyal arról, hogy letette az intézményvezetői vizsgát. Ennek a folyamatnak a lebonyolítása a feladatom: leszervezem a vizsgáztatást és a tanúsítvány kiadását kísérő adminisztratív munkákat is én végzem.

– Ebédszünetetek azért van? – kíváncsiskodom.

– Van, nagyon jó a konyhánk, és a társaság is kiváló! – feleli nevetve Erich.

MÁSODSZOR IS FELKELT A NAP!

A fiatalok Erich munkahelye miatt először Újvidéken keresték a boldogulásukat: az első kis lakásukat a Telepen bérelték, majd egy év után a Heréskertbe költöztek.

– Nem egész egy évet töltöttünk el ott is, és beütött a pandémia – fogalmaz Diana különös hangsúllyal. Erich pedig már magyarázza is…

– Három héten át be voltunk zárva a lakásba. Hát… az borzasztó volt.

– Ti a koronavírus-járvány miatt költöztetek Temerinbe?! – kérdezek rá hitetlenkedve.

– Nem egészen, de majdnem – mondja Diana nevetve – Mindig is az volt az álmunk, hogy kertes házban éljünk. Mindketten így nevelkedtünk, úgyhogy számunkra az udvar sokat jelent. A lakást nem igazán szerettük. A járvány miatt aztán intenzívebben hozzáfogtunk a keresésnek.

– Miért Temerin?

– Elsősorban a magyar közösség miatt – indokol Diana.

– Meg a kollégák mondták a munkán, hogy „Szë-tëk minálunk!” És ez olyan jó volt – hahotázik Erich, majd bővebben is kifejti: – Hallottam már köszönésként a szevaszt, a szervuszt, a csá-t, a sziát, de szë-t még nem. Nagyon tetszik a temeriniek közvetlensége.

– Tényleg jó döntésnek bizonyult, hogy ide költöztünk – próbálja komolyra fordítani a szót Diana. – Szerencsénk volt a házzal és az utcával is. A szomszédok pedig olyan aranyosak: bármilyen problémával fordulhatunk hozzájuk, mindig segítenek.

– Májusban érkeztünk: Teri néni, Inci néni és Mari néni kint ültek az utcán, és rögtön felajánlották, hogy nyugodtan forduljunk hozzájuk, ha bármire szükségünk van.

– És Erzsi néni: ő eteti a kutyust, amikor mi elutazunk – egészíti ki Erichet a felesége.

– Mondtam én Dianának, hogy rendesek a temerini emberek. Novemberben mindketten lebetegedtünk és izolációba kerültünk. Kivétel nélkül minden temerini kollégám írt nekünk üzenetet: felajánlották, hogy bevásárolnak, ellátnak bennünket. Az ember azt hinné, hogy ezzel a tiszteletkört teljesítették, de nem: két-három nap múlva újra ránk kérdeztek, hogy vagyunk, szükségünk van-e valamire. Vagy amikor elkezdtük rendezni az udvart, akkor Irénke néni azonnal hozta a talicskát. Ez a közvetlenség nagyon sokat jelentett nekünk, hisz szüleink, rokonaink is távolabb élnek.

– Most igazán otthon érezzük magunkat, és szívesen maradnánk hosszú időre is.

A fiatalok egymásba kapaszkodva tervezgetik a jövőjüket: szeretnék, ha az anyakönyvvezető előtt tett esküjüket egy vírusmentes időben az oltár előtt is megismételhetnék a családjaik, rokonaik és barátaik társaságában. Idővel pedig vágynak egy saját otthonra is. Csodálom elszántságukat, kitartásukat és azt, hogy egy cseppet sem kételkednek abban, hogy nekik együtt minden sikerülni fog. Gondolataimat Erich derűs hangja erősíti meg:

– Eddig minden egyes lépésünket együtt tettünk meg, és ezután is lépésről lépésre haladunk a közös célok felé.

Úgy legyen! Aztán pedig idővel a kis Szedlárok fotóira is rácsodálkozunk…

Forrás: Magyar Szó, 2021. május 2.
Szerző: Tóth D. Lívia

 

Share on FacebookTweet about this on TwitterShare on Google+