Beszámoló egy szegedi kirándulásról

Tizenöt szerencsés társammal eljuthattunk Szegedre, az Agórába, és az „Itt élned, halnod kell” című rockoperára.

Az Agórában két kiállítást tekinthettünk meg, illetve lehettünk aktív résztvevői. Az informatikai kiállítás végigvezetett bennünket az első abakuszoktól kezdve egészen a videojátékok, a Sega koráig, miközben rácsodálkozhattunk terem hosszúságú, hordozhatónak titulált számítógép-monstrumra, mosógép méretű adattárolóra, mely mindössze 32kB tárolására volt alkalmas. Láthattuk működés közben a híres szegedi Katicabogarat, ami megmutatta nekünk, hogyan kell elfeledni 8 másodperc  alatt a sérelmeinket, bár sajnos nem hiszem, hogy megtanulnunk is sikerült. A tárlat végén egy egész terem volt szentelve a kipróbálható videojátékoknak, ott egy kissé leragadtunk. A legnagyobb élmény még csak ezután következett, a rockopera. Körülbelül egy órával korábban elfoglaltuk a helyeinket, ami okos ötlet volt, ugyanis hatalmas tömeg gyűlt össze az előadást várva. Nem tudtunk túl sokat a műsorról, legtöbben talán csak annyit, hogy történelmi és zenés. Azután kezdődhetett az ámuldozás; pontban nyolckor megkondultak a harangok a Dómban, mi pedig a harangokkal együtt visszarepültünk az időbe. A vérszerződés jelent meg előttünk, majd abban a két varázslatos órában végigkövethettük a magyarság sorsát egészen az oroszok kivonulásáig. Felvonult előttünk a magyar történelem minden jelentősebb eseménye, korhű ruházatok színesítették az előadást, és a zenei repertoár is igen széles volt, a megzenésített versektől a Kormoránig, Máté Péterig, mindig a történethez illeszkedve. Csatajelenetekben lovak feszültek egymásnak, a háttérben néha ágyú dörrent, melybe belerázkódott a tér is. Gondoskodtak róla, hogy mindig a megfelelő korban, hangulatban találjuk magunkat, az események, helyszínek gyorsan változtak, egy pillanatra sem volt unalmas a műsor. Gyönyörű dalokat hallhattunk, a színpadi táncosok tettek róla, hogy mindig legyen mire figyelnünk. Zárásként az összes szereplő felvonult a színpadra, és még a tűzijátékot is túlharsogva elénekelték a Honfoglalást. Mikor véget ért az előadás, egymásnak lelkendeztünk, hogy nem hittük volna, hogy ennyire tetszeni fog. Hihetetlen élmény volt.

Jókedvűen, de fáradtan indultunk haza, érződött, hogy jobban megismertük egymást, több vicc hangzott el a buszon. Nagyon remélem,hogy lesz még alkalmunk eljutni ilyen kirándulásokra. Talán beszélhetek a többi szerencsés nevében is: Köszönjük!

Tóth Teodóra, elsőéves hallgató