Útravaló Budapestről

Bartuc Csilla és Fajka Tamás,
az Európa Kollégium kollégistái

Gloria Victis, 1956-os emlékünnepség, Kárpát-medencei ifjúsági találkozó és történelmi vetélkedő, Budapest. Ez az esemény, amire meghívást kapott az Európa Kollégium néhány lakója a magyarországi Rákóczi Szövetség jóvoltából. Igen, bennünk is felmerült a kérdés, mi az a Gloria Victis, miért kell a Kárpát-medencei ifjúságnak találkoznia, és Dörner György kérdése is foglalkoztatott minket: „Mi volt 1956, barátom?” Az indulásig ezekre a témákra kézzelfogható választ nem kaptunk.

Tizenkét kollégista indult a helyszínre más egyetemista kollégákkal együtt. Legtöbbünknek nem volt tudomása arról, hogy a városnézésen, ismerkedésen, szórakozáson kívül mi az, ami ránk vár. Az egész egy átlagos utazásnak tűnt, a sok ismeretlen ember együtt, már ismerős és felfedezett helyszíneken. Nem szokatlan esemény az sem, hogy néhány száz fiatal sétahajózásra indul Európa egyik legszebb városában, Országház, Margit-híd, Lánchíd, Budavári Palota, Erzsébet-híd, Citadella, mind szemet gyönyörködtető látvány. A történet szépségét viszont az az érzés nyújtotta, hogy öt országból háromszáz egyetemista társunkkal mind ugyanazon anyanyelvet beszéljük. Ezekben a pillanatokban érezhettünk először valami megfoghatatlan összetartozást.

2016. október 22. Hatvan évvel ezelőtt ezen a napon a budapesti Építőipari és Közlekedési Műszaki Egyetem hallgatói az épület aulájában gyűlést tartottak, ahol megoldást kerestek az országban akkor uralkodó elviselhetetlen helyzet ellen. Követeléseik zárómondata: „E határozat az új magyar történelem hajnalán 1956. október 22-én született az Építőipari és Műszaki Egyetem aulájában több ezer hazáját szerető magyar ifjú spontán megmozdulásából.” Ennek fényében hallgattuk meg az egyetem amfiteátrumában Tarkó Mihály irodalomtörténész előadását: „Mi volt 1956, barátom?” E kérdésre a válasz a professzor úr előadásában kezdett kitisztulni számunkra, itt pattant ki az a szikra, ami 1956. október 16-án a Szegedi Tudományegyetem joghallgatói között begyújtotta a forradalom szunnyadó lángját. Válasz: a szabadság! Október 22-én és 23-án a szabadságot ünnepeljük. Mi az ünnep? – szegezte hozzánk kérdését az előadó, majd egy kis csend után választ adott rá: „Az ünnepnek akkor van értelme, ha megállunk, és gondolkodunk.” Valóban, ez történt itt is, a hallgatóság nagy része a forradalom hőseire és történéseire gondolt.

Az ekkorra már felhevült forradalmi hangulatunkat a délutáni fő megemlékezés az, ami méltóképp megkoronázta. Szinte izzott a Műegyetem aulája, az akkori diákok és jelenleg még élő hősök tömege, akiken testközelből láthattuk, hogyan emlékeznek vissza azokra az eseményekre amikor kezükbe vették saját és hazájuk sorsát. Ősz hajú aggastyánok, forradalmárok, akik éppen olyan egyetemisták voltak, mint amilyenek most mi vagyunk. Közülük dr. Hajtó Ödön szólt az egybegyűltekhez és sorstársaihoz. Hatvan év után is felfedezte a nép soraiban egykori osztálytársait, akikhez kedvesen és meghatóan szólt beszédében. Megrázó volt hallani, hogy életre szóló barátságok szövődtek azokban a zsarnoki időkben. A megemlékezést még élethűbbé tette az utcán parkoló katonai teherautók jelenléte, amiknek a platóján korhű ruhába bújt fiatalok tolongtak, illetve az őket követő ezrek fáklyás tömege, akik között gyászoló özvegyek, gyerekek és családok vonultak elhunyt szeretteik emlékére.

Húszas éveiket élő fiatal lányok és fiúk könyvek helyett fegyvert ragadtak a szabad jövőért. Nem a negyvennyolc pontos állami támogatásért, nem a plusz vizsgaidőszakokért vagy az olcsóbb vizsgabejelentésért, hanem egy nemzet fennmaradásáért küzdöttek.

Az 1956-os magyar forradalom már történelem, de a jelen és a jövő nemzedékének, nekünk, nektek mit jelent ez?

c c